Nagyon féltem a hétvégétől, távol a várostól, egyedül, végül is idegen társaságban, csak én és a gondolataim, amik nem voltak valami fényesek, a szerdai kirándulásom óta. Életkedv, megint balról közelített a nullához.
Gumicsizmában, Málnával az utazó táskámmal elindultam bevásárolni a táborra, a "rám bízott" kellékeket... Tulajdonképpen, a tipikus áldozat effektus valósult meg megint, mert senki nem volt hajlandó elmenni, s venni negatív előhívót, fekete fehér filmet, azt mindenki magának, s 100db-os papírt. Persze mindegyik speckó volt, még jó hogy felírtam, mert semmit nem tudtam megjegyezni. Hova máshova kellett mennem, mint ahol Nyusz lakott albérletben, ahova "velem" költözött, vagyis én segítettem neki, szabadulni sátán+2 fészkéből.
Ahogy befordultam a megfelelő utcába, a béri "nyaraló" tulajdonosa jött velem szemben, a csoport társam, így végül is nem voltam egyedül innentől kezdve.
A film megvétele nem volt ám egyszerű, árban, meg iso szerint is választani kellett volna, de mikor már zsinórban a 3. kereszt kérdést tette fel a hölgy, amire nem voltam felkészülve, inkább azt mondta, olyat kérek, amit az előbb vett az a kint várakozó hölgy.
Mert hiába írtam fel, miből milyen kell, mennyi, s mennyiért, voltak ám még kereszt kérdések, pl, matt vagy fényes lapot szeretnék. S mivel a tanárnőnk nem vette fel a telefont épp, így kizárásos alapon lett fényes.:)
Időben a megbeszélt találka helyre értünk, bár így is a busz indulása előtt 2 és fél órával előbb találkoztunk, mert még be kellett vásárolnunk a Tescóban, mert ugye bár a faluban nem csak a kocsma zárt be, hanem a közért is, s amúgy is.. ott nem tudtunk volna, sem bort venni, sem egyéb kívánságokat kielégítő dolgokat.
Tanárnőnk a metró megálló peronján még egy rögtönzött fotókiállítást is tartott az arra járóknak, az egyik tanítványával... igazából a leadandó vizsga mappájába állították össze a képeket, s meg kell, hogy mondjam, nagyon nagyon tetszettek a képek. Zseniális riport volt a műugrókról, amit 4 -5 alkalommal fotózott a Margit- szigeti úszócsarnokban. Még víz alatti felvétel is volt közöttük. Azzal nyugtatom magam, hogy az a gép biztos kölcsönben volt nála, s nem ennyire profival állunk szemben, mert akkor elásom magam. Olyan nézőpontból mutatta be az egészet... zseniális volt.
Tescóban én maradtam a csomagokkal, mert bár ez egy Tesco Extra- nak titulált szupermarket volt, még sem volt benne csomagmegőrző, mint pl. az Auchanban. Bár nem hiszem, hogy bármelyik fakkba is be tudtuk volna gyömöszölni málnát vagy a tanárnő 16 kilós túra zsákját.
Alig értük el a buszt, csak 10 percünk maradt az indulásáig, s ez szerintem kevés ha azt nézzük, hogy 2 órával ezelőtt találkoztunk. Végül is csak plusz egy emberrel lettünk többen, mert egy lány bunkó módon, semmi visszajelzés nélkül nem jött el, s hiába vártunk rá, s mi izgultunk helyette... basz... tt minket felhhívni, hogy még sem jön.
A buszon szegény utastársam igen csak szóval tartottam, s nem akart azért elaludni, mert akkor én unatkoznék, mondtam nyugodtan aludhat, én elleszek. Én is fáradt voltam. Bár nem ültem ablak mellett azért tudni lehet róla, ha úton vagyok nem unatkozom. Nem kell könyv meg ilyesmi. FB.ozni szoktam, de most az sem ment. Nem akarta a szolgáltatást betölteni... ami fura volt elsőre.... aztán másodikra is.. egész hétvégén próbáltam. Főleg azután volt ez fura, hogy megkérdezte a leányzó, hogy ez midnenhol működik? Rávágtam, hogy persze... belföldön.
Aztán ennek ellentmondva arra a következtetésre jutottam, hogy biztos kevés a térerő, s ezért nem működik.. csak hát nha...térerő az még épp hogy volt.
Aztán vasárnap láttam egy konkurens telefon fülkét, s beugrott, hogy a mi kis falunkból sem tudtunk haza telefonálni, a hazaszámláló kártyával, mert nem volt t-s. ... s betudtam ennek. Biztos azért nem működik a szolgáltatás, mert itt nem is ez a körzet van... jó elég hülyén hangzik. De azok a megoldások is amikor, valami megmagyarázhatatlan fájdalmat próbálsz magadon félelmedben diagnosztizálni...:) Akkor hirtelen mindenki hipohonder lesz. :)
Zökkenő mentesen leértünk. Házigazda szülők kijöttek értünk, apukával felcipeltük Málnát, s körbe vezettek minket. Sajnos nem tudom leírni milyen volt az egész. Szinte életre kelt előttünk az egész kert, terület, lakóház szellemisége, a története ott volt minden elhagyott tárgyban, amire rábukkantál a házakban, kertben, vagy épp a temetőben. A sírokon néhol kalóz címerre hasonlító koponyák éktelenkedtek. Az a falu haldoklott, de hangosan. Hangosan nyögte, minden része, hogy ezeket nem hagyjátok elveszni.
Igazi parasztházban, - ágyban aludtunk. A telken 3 ház állt, három külön időből. Az első egy iskola is volt, majd kovács műhely. A kovács sírját amúgy láttuk a temetőben, ahol egy egy földhányás jelentette, hogy hol fekszenek a pestisben elhunytak. Összetört sírok, két részre osztott temető, a cigányoknak(katolikusok talán) s a falu népének (reformátusok).
Péntek este, házi lángos ettünk, házi bort, vodkát s az év borát (Vida) is megkóstoltuk. Mindet mértékkel fogyasztottam. Nem a lerészegedésről szólt.
Hajnali 3ig beszélgettük, vagy épp hallgattuk a tanárnő monológját, erről arról. Kettőkor lelépett az utolsó két lány is s én a tanárnővel maradtam kettesben. Fura volt. Először nem találtam a fonalat, amit felvehetnék, hogy meginduljon a beszélgetés. Végül, mint említettem 3kor feküdtünk le.
Meghallgatott. Sok mindenben egyet értettünk, s nagyon a szívembe zártam az egész lényét, a gondolkodását, s szeretnék én ilyen lenni. Ilyen nagyon rég fordult elő.
Az egész kis csoportunk annyira különleges volt. Mint egy nagyobb család. Csak valahogy azt nem értettem, én, hogy kerülök, oda. S végül kezd körvonalazódni. Annyira jó volt egy olyan társaságban lenni akik nyitottak, s másképp látják a dolgokat. S megkaptam, azt a fajta élményt is, amelyre szükségem volt. hogy több legyek. Sosem rajongtam a magyar kultúráért, s a faluért meg végképp nem. Mégis az a a táj, mint amint, már feljebb említettem, küzdött az ellen, hogy feledésbe merüljön.
A tanárnővel történt esti beszélgetés is sokat segített. Láttam rajta, hogy megért, s nem csak valaki, akinek mesélek valamit de köze sincs a történésekhez.
Elmesélte, hogy Indonéziába kar utazni, egy ösztöndíjas pályázatot fog megcélozni, melyről olvasott. A indonéz kormány bizonyos számú embernek, évente, egy évig finanszírozza az Indonéziában tartózkodását, csak, hogy az ott élők megismerhessék, munkájukkal ismertebbé tegyék Indonéziát. Tanárnőmnek fontos lenne egy új kultúrát megismernie, s fontos lenne, hogy újra megtalálja önmagát. S bár 6 éve van együtt a barátjával nincs benne félelem, hogy akár nélküle kell kimennie. Hiszen úgy gondolja, a barátja mellett is sokat veszített önmagából, megszokásból. S mivel nem vonzzák a modern világ országai, mindenféleképpen egy olyan országba szeretne menni, mely kulturálisan, s életszínvonal terén is újat tud mutatni neki.
A beszélgetés következtében, másnap jól elaludtam, senki nem ébresztett fel... :( Gyorsan reggeliztem, s kirándulást tettünk a temetőben. (a reggeliről annyit, hogy házi tehéntejből készült sajtok voltak. Életemben nem ettem meg, mondván, hogy tehéníze van. Most nem tudtam abbahagyni.:) ) Mivel elkezdett esni, így visszavonultunk ebédeltünk. (lencseleves volt, palacsintával. bodzás pali is volt. isteni. s vagy 4 féle házi lekvár. birs, csipke, barack, szilva, málna)
Mellesleg nem is szeretem a lencselevest. De ebben curry volt, s az egész kapott egy indiai ízvilágot, mely egzotikussá tette, s meg kell mondanom, hogy ilyen finomat lencséből még nem ettem!
Ebéd előtt még lementünk a szomszédba, 2 idős néni volt a modellünk. S portrékat készítettünk róluk.
Olyan csúnyák voltak szegények.... attól féltem, hogy kezet kell fogni velük. Ilyen fura volt az egyik keze, s arca. Kelésekkel volt tele... Nem vagyok jóban az öregekkel sem. Ha még nem mondtam volna. Sőt a fogyatékosoktól különösen félek.
Majd ebéd után elindultunk egy kisebb kirándulásra, a patakhoz. Mindenki kattintgatott. Nekem az analóg gépemben úgy tűnt elromlott a fénymérő, ezért egy ilyen kis külön iránytűszerű szerkezettel mászkáltam, melyet a tanárnőtől kaptam. Mint megtudtam, az az ősrégi szerkezet, még mindig 30 ezer ft-ba kerül alaphangon.. ja,.... ok. :) De tök feelinges volt. Mielőtt kattintottam volna, ezzel a kis szerkentyűvel kellett fényt mérnem arra a tárgyra, objektumra, amit le akartam fotózni. A megadott értékeknél pedig le kellett olvasni, hogy mit állítsak be a fényképezőgépen.
Este laborban dolgoztunk, megmutatta a tanárnő, hogy kell elhívni a negatívot, majd azokat nagyítottuk le. De nekem még maradt vagy 11 film kockám, így én nem tudtam fotókat nagyítani, s amúgy is egy nagyító gép volt, s alig tudtam odaférni, hogy legalább egy fotogrammot csináljak. Teljesen elnyomtak a lányok. Még másnap is. Ennek annyira nem örültem, de túl tettem magam rajta.
Megint sikerült hajnali 3ig iszogatnunk, s mikor a tanárnő ki akarta bontani az újabb üveg bort, fél órás folyamatos próbálkozás után sem ment. Így bor nélkül maradtunk. S elvonultunk aludni. Bár előtte még megmutatta a tanárnő, mi is az a fényfestés. A lényeg, hogy teljes sötétségben lehet megcsinálni. Állványra a gép, s zseblámpával világítunk meg dolgokat, s amire nem esik fény, az nem lesz rajta a képen. :D
Másnap megint elaludtunk... Hihetetlen.
Reggelire házi kenyér volt, ebédre pedig lángosba tekert virsli, salátával. Az is isteni volt. Olyan jókat ettünk.
Aztán én elindultam egyedül portyázni, hogy elkattintsam azt a pár kockát, hiszen a laborban úgy sem tudtam volna mit csinálni...
Készült, amúgy rólam pár kép. Mert a tanárnőnek tetszett a hatalmas kapucnis pulcsim, s pont illett a melankolikus témájához, melyet lejárt, penészes fekete-fehér rollfilmre fotózott. Nagyon kiwi vagyok, milyen képek lettek végül. Majd szeretnék kérni egyet belőle. Egy szikla elé kellett beállnom a patakba, gumicsizmám nagyszerűen szuperált. :)
Tehát egyedül portyáztam. Eltévedni nem lehetett. A boros pincesorhoz mentem fel, ahol a legrégebbi pince valamikor a 1600-as évek vége felé épült.
Hiába lőttem el az összes filmet, alig maradt már bármire is idő. Nagyon kicsúsztunk az időből. Lányok annyira belejöttek a fotó előhívásba, hogy alig lehetett őket kirobbantani a laborból. Épp hogy össze tudtam dobálni a cuccom, Málnába, hogy ne késsük le az utolsó buszt, ami 18-15kor indult vissza a városba. Végül előre ment egy lány s ő stoppolta a buszt míg leérünk a csomagokkal.
Mivel autópályán jöttünk visszafelé, így a vártnál korábban értünk a buszpályaudvarra, s még ültünk s beszélgettünk egy jó fél órát. Nehéz volt a búcsúzás, nehéz volt újra a városban lenni.
 |
| Kakukkfű |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése